Giricz Mónika huszonöt évesen, a Btesz egyik integrált vezetőjeként mintegy hétszáz ellátottért felel.  Aki kicsit is ismeri a szociális szakma nehézségeit, az tudja, embert próbáló feladat ez még azoknak is, akik hosszú évek tapasztalatával rendelkeznek, hát még egy friss diplomás fiatalnak. Mónika azonban nem az a fajta lány, aki megrémül a kihívásoktól, tervez és listáz és teljesít.

„A szüleim előrelátásának köszönhető, hogy most itt ülünk, és beszélgetünk”- kezd a történet mesélésébe a beszélgetőpartnerem. „Jogásznak készültem, és nem is akartam mást feltüntetni a felvételi lapomon, szüleim unszolására azonban mégiscsak beírtam a szociális munka szakot. Három ponttal lemaradtam a jogi egyetemről, így ezen a szakon kezdtem el tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen.„

Ha azt gondoljuk, kezdettől diadalmenet volt ez az időszak Mónika életében, tévedünk.

„Első két évben dacoltam én mindennel, aztán a tanáraim hatására azt vettem észre, érdekel ez a terület, nem akarok megállni, jelentkezem a mesterképzésre is. Így a diplomámat, tavaly júniusban vehettem át, mint mesterszakos szociálpolitikus.„

Sőt, Mónika akkor már egy állásajánlattal is rendelkezett.

„Alapszakon, rövidebb, hosszabb ideig több szervezetnél is megfordultam szakmai gyakorlaton. Utolsó éves mesterszakos hallgatók voltunk, amikor egy, eddig számomra ismeretlen szervezettől érkezett hozzánk előadó. A szervezet a Btesz volt, az előadó pedig Szitai Tamás ügyvezető helyettes. Olyannyira inspirálóan hatottak rám az elhangzottak, hogy már másnap felkerestem, és jeleztem, náluk szeretnék gyakornokoskodni.”

Mikor arról kérdezem, elsősorban mi keltette fel az érdeklődését elmondja, hogy nyilvánvaló volt, itt valóban oda fognak figyelni a rá, mint gyakornokra, ami sajnos nem általános.

”Az idáig leginkább állami szférában, elképesztően bürokratikus környezetben töltöttem a kötelező óraszámot, fénymásoltam, kávét főztem, nem gondolom, hogy erről kellene ennek az időszaknak szólnia.”

Hamar kiderült, hogy Mónikának nem voltak túlzóak az elvárása. ”Tamás lett a tereptanárom, vele készítettünk egy beosztást, gyakorlatilag minden héten más területtel ismerkedtem meg, a látottakról, tapasztaltakról rendszeresen konzultáltunk.”

Mivel mind a fogadó szervezet, mind a gyakornok kölcsönös elégedettséggel zárta ezt az időszakot, ezért felmerült a foglalkoztatás lehetősége is.

„ Azt az ajánlatot kaptam, hogy töltsek el további három hetet a házi segítségnyújtás területén, ha sikerrel zárom ezt az újabb tanulási folyamatot, akkor a szervezetnél egy vezető gondozói állást tölthetek be.” Mónikának azonban a sikeres három hét után egy, az egész életére kiható döntést kellett meghoznia.  „Amióta a szociális munka érdekelni kezdett, azóta biztos voltam benne, doktori iskolában szeretném a tudásomat elmélyíteni. Ennek megfelelően a jelentkezésemet beadtam a képzésre, és augusztus hónapban megtudtam, elfogadták azt.,, Ott álltam és nem tudtam eldönteni,  kezdjek el dolgozni, vagy folytassam tanulmányaimat. Melyik az én utam? Egy hónapom volt, hogy döntsek, ezt az időt ki is használtam. Végiggondoltam mindent, listát állítottam fel, mi szól egyik, mi a másik mellett. Szeptember elsején pedig elkezdtem a Btesznél a munkámat, mint szolgálatvezető. Három település tartozott hozzám.”

Mégis, mi vezetett ahhoz, hogy így döntsön, szúrom közbe kérdésemet a történetmesélésbe.

„ Úgy éreztem, itt a helyemen vagyok, egy nagyon jó csapat állt mellettem, mögöttem, tudtam a mai munkaerőpiacon ezt érdemes megbecsülni. Azt is tapasztaltam, hogy a család és a karrier jól összeegyeztethető a Btesznél, és ez nekem szintén fontos szempont.”

Közel három hónapos szolgálatvezetői tevékenysége után új kihívás előtt állt Mónika. „Novemberben kaptam egy emailt, amiben az állt, hogy Feri (Mile Ferenc a Btesz elnöke),  szeretne velem találkozni és egy újonnan szerveződő terület vezetését rám bízni. A személyes találkozás alkalmával kiderült, debreceni integrált vezetőként képzeli el a helyem a szervezetnél. Az ajánlatot megtiszteltetésnek éreztem, elfogadtam. Jelenleg tehát a debreceni házi segítségnyújtás, a szenvedélybeteg ellátás és a szociális étkeztetés egyaránt az irányításom alá tartozik. Komoly munkakör ez, hatalmas kihívás és folyamatos tanulási folyamat.”

Nem először történik meg, hogy egy riportalanyomnak félve teszem fel a kérdést, van-e szabadideje, és ha igen, mivel tölti azt. Mónika mosolyogva meséli, hogy nagyon szeret keresztrejtvényt fejteni, annak ellenére, hogy barátnői szerint ez inkább nyugdíjasokhoz illő elfoglaltság. Ezentúl pedig rendhagyóbb hobbikat űz, olvas, edzeni jár, de ismerősei teázókban is gyakran összefuthatnak vele. Élvezi a nagyvárosi létet, gondolom, de Mónika ekkor kezdi mesélni, hogy szeret itt élni, de nagyon hiányzik neki a természet közelsége.

„Kertes házban nőttem fel, itt pedig egy garzonlakást bérlek, három hét elteltével mindig azt érzem, megfulladom, haza vágyom.  Hiányzik a csend, a nyugalom, a kutyasétáltatás, a kertészkedés. Ha majd elérkezem, a családalapításhoz ilyen környezetben szeretnék élni, ez, ami igazán közel áll hozzám”