Az empátia ereje az alkotásban: karakterábrázolás a regényekben

Olvasási idő: 3 perc

Egy jól megírt történet egyik elengedhetetlen része a hiteles karakterábrázolás. Lehet bármilyen jó egy történet és a stílus, ha a szereplők egy kaptafára, vagy éppen szürkének, jellegtelennek vannak megalkotva és ábrázolva.

A legegyszerűbb mesék világából elmozdulva – ahol teljesen természetesen van kettéosztva a világ jókra és rosszakra – egyre árnyaltabb jellemekre, személyiségekre van szükség. Akik önállóan is megállnak a saját lábukon, nem csupán a főszereplő „oldalhajtásai” vagy a történet szempontjából fontos kellékek, akik feladata a történet előmozdítása. Ennek az a célja, hogy valós hátteret biztosítson a világnak és az eseményeknek, hiszen a karakterek, a döntéseik és a párbeszédek adják meg a történet lendületét, teszik hihetővé azt, amiről olvasunk.

Ahhoz, hogy egy történet hiteles legyen (még ha mesés elemekből építkezik is), hiteles karakterekre (is) szükség van. Ezek kidolgozásának többféle módja lehet, de alapvetően mindegyik az empátiára épít, vagyis azon képességünkre, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat mások helyzetébe. 

Nézzünk szét közvetlen környezetünkben! Ahány ember, annyiféle jellemvonás, viselkedési minta, hiedelem, beszédstílus, érzelmek kimeríthetetlen tárháza, ahonnan bátran meríthetünk. Próbáljuk meg az ő szempontjukból értelmezni a világot! Érdekes tapasztalat.

Egy másik megoldás az lehet, ha saját belső tulajdonságainkból egyet-egyet felnagyítunk, és azokat kiemelve, fő szemészemélyiségvonásként alkalmazva alkotunk meg egy-egy karaktert. Ebben az esetben könnyebb az átélés, hiszen tudjuk, hogy miről van szó. Karaktereket lehet alkotni a félelmeink vagy vágyaink alapján is, így érdekes belső utazás lehet beléjük bújva átlényegülni és megélni őket. A karakterek bőrét magunkra öltve időnként megrázó, felemelő, vagy éppen tanulságos szellemi élményben lehet részünk. Középiskolás koromban egy fantasyregényen dolgoztam. A klasszikus felállás
szerint a történet a „jó és a gonosz” harcáról szólt. Az ellenséges lények „gonoszságával” kapcsolatban egészen addig nem
merült fel bennem kétely, ameddig a történet érdekében bele nem bújtam egyikük bőrébe. Akaratomon kívül egy hatalmas
problémával szembesültem, amikor belegondoltam abba, hogy jelen esetben a „jó” történetesen engem akar elpusztítani.
A gonosz bőrébe bújva ekkor írtam le azt a gondolatot, hogy „a Jó a rossz, mert nem hagyja érvényesülni a másságot”.

Ez a gondolat úgy 16-17 éves koromban elég rendesen fejbe kólintott, hiszen azt mutatta meg nekem, hogy az, amiben addig hittem, nem állja meg a helyét. Vagyis csupán azért, mert valami különbözik tőlünk és nem értjük, még nem feltétlenül rossz, tehát elpusztítandó.

Seres László

Megosztás itt: facebook
Facebook

TOVÁBBI FRISS CIKKEK