Egy fecske bizony csinálhat nyarat!

Olvasási idő: 5 perc
„Mikor azt kérdezem magamtól, miért vezetett ide az utam, akkor erre a következő választ találom: azért, hogy teljesen átformálják a gondolkodásomat, életritmusomat, mindenem.” Gál Valéria már több mint tizenöt éve foglalkozik olyan gyermekekkel, fiatalokkal, akik akadályoztatásuk miatt fokozott törődést, gondoskodást igényelnek.

Az interjúkészítésnek van általában egy ritmusa, újságíró kérdez, az alany válaszol. Valival ez a ritmus a kezdettől más, ugyanis én kérdezek, de aztán csak hallgatok és hallgatok, hol átmelegedő, hol összeszoruló szívvel. Ő pedig mesél és magyaráz, feltár egy másik világot, amely a miénkkel, az egészséges emberekével párhuzamosan létezik. Egészséges ember, ezt mondtam volna? A történet végén tegyük fel a kérdést majd még egyszer, hogy ki is az egészséges ember…

„Hajdúböszörmény melletti kis településről származom, ahol akkor, a nyolcvanas években, olyan volt élni, mintha egy nagycsaládban telnének napjaink. Szüleim gazdálkodtak, mi gyerekek pedig segítettünk nekik. Sokan kérdezik, akik mostani életemben látnak, hogy volt-e körülöttem értelmében vagy mozgásában akadályoztatott ember. Akárhogyan gondolkodom, nem emlékszem ilyenre. Aztán elvégeztem a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképzőt, majd férjhez mentem, házasságom révén kerültem Hajdúböszörménybe.”

Egy ruhaboltban kezdett el dolgozni, aztán gyerekek -két fiú- érkezett, és minden, de minden olyan szokásosan alakult. Vali viszont úgy érezte, valami más kellene, valami az eddigiektől eltérő. Így aztán nem tétovázott, amikor hírét vette, hogy egy ismerőse gépkocsivezetőt keres egy újonnan alapított Támogató Szolgálatba, igent mondott, és ezzel kezdetét vette harmincévesen, Vali második élete.

„Így kerültem tehát a szociális szférába. A feladatom elsősorban az volt, hogy gépkocsivezetőként az idős gondozottjainkat elvigyem, ahová szükséges. Ez azonban azzal is együtt járt, hogy, ha kellett, akkor öltöztettem őket, bekísértem a rendelőkbe, segítettem az ügyintézésüket. Az idősek mellett, volt két fiatal ellátottunk is, akik a debreceni Immánuel Otthon és Iskola tanulói voltak. Így kerültem kapcsolatba először azokkal a gyerekekkel, akik mások voltak, mint az átlag. Amikor lehetőségem volt rá, hamarabb mentem érte az iskolába, ahol megengedték azt, hogy ott legyek, én pedig csak figyeltem és tanultam, hogy miképp foglalkoznak ott a részben vagy halmozottan sérült gyerekekkel.”

„Hét évig voltam a támogató szolgálatnál, ez idő alatt leérettségiztem, mert akkor már tudtam, hogy ezen a területen akarok maradni, és ehhez szükséges szakképzettséget szerezni. Így amikor a szolgálat megszűnt, a szociális területen, azon belül is a fogyatékosságokkal élőkkel foglalkozó szervezeteknél szerettem volna elhelyezkedni. Megint csak hihetetlen véletlen, hogy akkor indította el az ún. Fecske szolgálatot az Immánuel Otthon és Fejlesztő Nevelés – Oktatást Végző Iskola. Így lettem „fecskés”, egy év után beiskoláztam magam, és megszereztem a gyógypedagógiai asszisztens végzettséget.”

„Ha a gyerekekkel vagyok, tényleg megszűnik a külvilág, csak rájuk figyelek. Rendkívül dühbe hoz, ha azt látom, hogy tárgyként kezelik őket. Tudom, hogy apróságnak tűnik, de felzaklat, ha egy mozgásképtelen gyerekre úgy adják rá a kabátot, hogy a pulóver ujja felcsúszik a válláig. Ő nem tudja megigazítani, és ugyanolyan kényelmetlen neki, mint nekünk. Másik lényeges pont, hogy nem siettetem őket soha, megnyugtatóan elmondom, hogy nem kell rohanni, nekem az a dolgom, hogy kivárjam, amíg valamit befejeznek. Ezáltal nyugodtabbak, magabiztosabbak lesznek, lekerül róluk egy elvárás azzal kapcsolatban, amit nem, vagy csak nehezen tudnak teljesíteni.”

Amikor azokról a családokról kérdezem, akikkel kapcsolatban van, következőket mondja: „Minden család más és más, zömében ugyanúgy működnek, mint azok, ahol egészséges gyermek nevelkedik. Van, amikor kifáradnak, van amikor összeszidják a gyereket.  Van, ahol az apa marad otthon az egész napos felügyeletet igénylő gyerekkel, és az anya dolgozik. Ahol meg tudják oldani -mert iskolába jár a gyerek, vagy nappali ellátórendszerben gondoskodnak róla- ott mindkét fél dolgozik.  Ami  a fülembe cseng, azt nemrég hallottam egy szülőtől, ő azt mondta: „Ezt nem lehet elfogadni, ezzel együtt kell élni, ha nevetek és boldog vagyok, akkor is ugyanez van, ha sírok és szomorkodom akkor is. Akkor inkább az elsőt választom.”

Új kihívások

Eddig nem esett szó róla, de a beszélgetésre a Baptista Tevékeny Szeretet Misszió hajdúböszörményi Tevékeny Gondozási Szolgálat foglalkoztató helyiségében került sor. Vali ugyanis egy rövid ideje a „fecskeség” mellett itt, a fogyatékos személyek nappali ellátásában is dolgozik.

Mikor azt kérdezem, mi miatt döntött, úgy, hogy itt vállal munkát, Vali elmondja, hogy hosszú ideje szeretett volna már szakemberek társaságában dolgozni. „Folyamatosan képeztem magam eddig is, de hiányzott a csoportos munka, a szakmai párbeszéd. Azt gondolom, hogy itt ezt megkapom, több felkérésem is volt mostanában, de valahogy ezt éreztem a magaménak. Nagyon nagy feladat, kihívás egy új szolgáltatást kiépíteni. Sorra jönnek már az érdeklődök. Azt szoktam mondani ilyenkor az intézményvezetőnek, hogy figyelje az édesanyák arcát: ha a gyermekük mosolyog, akkor ők is azt teszik. Ahogy megérzik, hogy a gyermeküket szeretik, és ő jól érzi magát, elengedik majd magukat, megnyugsznak, és ez a legfontosabb visszajelzés számunkra.”

Megosztás itt: facebook
Facebook

További friss cikkek

Nagyítás
FEL