Gondolatok „a népek tavaszának” margójára


Olvasási idő: 4 perc

Március van, nyakunkon a tavasz előszele. Majd kétszáz évvel ezelőtt, 1848 tavaszán nemcsak a föld vett levegőt és a virágok nyíltak, hanem az emberi szellem is, ami megvetette a mai kor alapjait.

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy milyen lehet a világ olyan evidenciák nélkül, mint az egyenlő bánásmód a bíróságon, szavazati jog, a vezetők választása, alkotmány, tanulási szabadság vagy, hogy éppen mindenkinek fizetnie kell adót. A teli boltokról, utazási lehetőségekről, a világról szóló információk bőségéről nem is beszélve. Pedig nagyon sokáig a törvény előtti egyenlőség, a választás és választhatóság, a társadalmi mobilitás, vagy éppen a tele has nemhogy elérhetetlen
ábránd, hanem elképzelhetetlen volt. Vegyük például a középkort, amit történelmi szempontból alig hagytunk magunk mögött! 

A hosszú középkorban a dolgok lassan változtak: mindennek a hagyományok és a vallások által szentesített helye és értelme volt, amiket nem volt szabad megkérdőjelezni. Bár a gondolkodó elmék minden időben rácsodálkoztak a világ sokszínűségére és összetettségére, az adott szellemi közegből képtelenség volt kilépni és kitörni. Minden korszellem a maga törvényei szerint él, és aki nem fér bele, azt könyörtelenül elpusztítja,mint Husz Jánost a konstanci zsinat. Vannak olyan időszakok, amikor egyedi elmék a hagyományos kereteket óvatosan tágítva teret szentelhetnek az újnak, de csak akkor, ha nem kérdőjelezik meg az alapokat. Ilyen volt a maga idejében Aquinói Tamás vagy Ferenc testvér. 

Más időkben viszont szinte átszakad a gát és az, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, valósággá válik. Az, amiért Huszt megégették, egy évszázaddal később Luther Márton személyében már védelmet élvezett, hiszen akkor már sokak szemében nem a régi világ megőrzése, hanem megváltoztatása volt a cél. A reformáció olyan volt, mint a gátszakadás: a folyó áttörte a falat, és lerombolta, ami a útjában állt. A gondolat, az érzelem és a kimondott szó találkozott a korszellemmel, az emberek tömegeinek igényeivel, ezért már nem lehetett lesöpörni az asztalról.

Ami a 16. században a reformáció volt, az – ha nem is teljesen álja meg a helyét az összehasonlítás – a 18. században a
felvilágosodás. A rengeteg újítás és felfedezés, a társadalmi feszültségek, a kor kínálta lehetőségek és a hatalom hagyományos leosztásának egymásnak feszüléséből fakadó feszültség megszülte az új gondolatokat. A nép leteheti az uralkodót, a hatalom elszámoltatható, az ember a saját tetteinek kovácsa, a világot meg lehet érteni? Forradalmi gondolatok voltak ezek, amelyek megalkotóit egyszerre gyűlölték és szerették. Az elhintett magok évtizedekig pihentek a földben, hogy azután 1789-ben Franciaországban kibújjanak a földből, és iszonyatos pusztítás közepette, egy majd harminc évig tartó szörnyű háborúval megváltoztassák a világot.

Az újítók a háborút elveszítették ugyan, a szellemet azonban ugyanúgy nem lehetett visszazárni a palackba, mint a reformáció idején. A korszellem átjárta Európát, és még hozzánk is eljutott. Magyarország elmaradottságát a saját bőrén érzékelte az a vezető réteg, amely változtatni akart, de a szabályok miatt képtelen volt rá. A reformnemzedék legjobbjai több mint húsz éven keresztül küzdöttek a hatalommal és politikus társaikkal annak érdekében, hogy modernizálhassák az országot, így gazdagabbá, erősebbé és jobban élhetővé tegyék. Volt, akit az emberség, mást a számítás, ismét mást az idealizmus mozgatott, de egyben egyetértettek: változásra van szükség.

A hosszú politikai harcban megedződött réteg 1848 tavaszán elérkezettnek látta az időt arra, hogy az álmai megvalósuljanak. A Párizsban kezdődő forradalmi tűz valósággal végigfutott Európa erdején, és szinte valamennyi nagyvárosban felrobbantotta az elégedetlenség puskaporos hordóját. A Korszellem kibújt a palackból. A forradalmak
megingatták a Habsburg trónt, és a bécsi forradalom hírére március 15-én kitört a pesti forradalom, amely a magyar politikai követelések támogatója lett. A reformnemzedék elérte célját, lerombolta a régi világot. És bár egy olyan háborúban, amely egész Európa szemében egy nemzedéknyi időre a szabadság népévé tette a magyart, végül a túlerő vereséget mért az újat akarókra, nem lehetett meg nem történtté tenni a múltat. 

Tizennyolc évvel később az új világ alapjain megtörtént a kiegyezés, ami lehetővé tette a modern polgári állam kibontakozását. Ha már itt tartunk, egy évszázaddal később, 1956-ban a magyarság ismét a szabadságért harcolt az egyik szuperhatalom ellen. S, bár a harcot könyörtelenül leverték, a felkelés ténye önmagában elég volt ahhoz, hogy a politikai
vezetés a megtorlás után más politikát kövessen és engedjen a szorításon. Pusztán azért, mert megijedt. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egyértelműnek vegyünk olyan dolgokat, amik ma hétköznapinak mondhatók, pedig nincsenek evidenciák. Azt, hogy a hitünket megélhetjük és hangoztathatjuk, szabadságjogaink vannak, lehetőségünk van álmodni és változtatni, kiállni magunkért, sokak háborúja, önfeláldozása, kínja, bátorsága és áldozata tette lehetővé. Ha ezt megértjük, akkor nagyobb esélyünk lesz arra, hogy nemcsak az elődök, hanem a saját tetteinknek is nagyobb felelősséget tulajdonítsunk. 

Seres László

Megosztás itt: facebook
Facebook

TOVÁBBI FRISS CIKKEK

Ajánld fel te is adód 1%-át!

…a Baptista Tevékeny Szeretet Misszió Alapítványnak!