Kamionsofőr helyett szociális szakember

Olvasási idő: 4 perc

Kusmitzky Ilona kolléganőnk élettörténete és hivatástudata rendkívül jó példa a szociális területen dolgozók számára. Személyében egy olyan szakembert ismerhetünk meg, akit a tudás iránti vágy és az emberi segítő szándék vezérelt egész életében. Inspiráló története az elkötelezettségről, az őszinte segíteni akarásról és a megbocsátásról szól, és rávilágít arra is, hogy a szociális munka nem csupán munka, hanem hivatás, amit csak tiszta szívvel érdemes végezni.

Kérlek, mesélj egy kicsit magadról. Mit tudhatunk rólad?

Debrecenben születtem, majd tanulmányaimat Hajdúböszörményben, Nyíregyházán és Budapesten végeztem. Végzettségeimet tekintve szakvizsgázott szociálpedagógus, addiktológiai konzultáns, gyógypedagógus, teológus és szülésznő vagyok.

A tudás iránti vágy mindig bennem volt. Például az addiktológiát azért végeztem el, mert amikor a közösségi ellátásban dolgoztam itt Debrecenben, a drogfüggők többet tudtak a drogról, mint én. Muszáj volt széles körű ismeretet szereznem, hiszen csak így tudtam segíteni az embereknek.

1 leány gyermekem van, akit férjem halála után egyedül neveltem fel, ő jelenleg közgazdászként dolgozik. Boldog nagymama vagyok, 1 leányunokám van. A párom a nyugdíjas éveit tölti, és szabadidőnkben szeretünk utazgatni.

Miért a szociális területet választottad hivatásodul?

Nagyszülői példa van előttem, ugyanis a nagyapám jegyzőként dolgozott a II. Világ Háború elött. Amikor a SAS-behívókat kellett volna kiküldeni, titokban kiértesítette az embereket és így 12 szekérrel mindannyian elmenekülhettek.

2 évig tartott az európai bolyongásuk, édesapám akkor 12 éves volt.

Mi is szegények voltunk, de mindig csak azt láttam, hogy segítünk, hiszen nagyapámtól sokan kértek segítséget. Mások helyett leveleket fogalmazott meg, mert nagyon sok ember még akkor nem tudott írni, és tisztán emlékszem arra, hogy nyugdíjkérelmeket vagy hadiárva támogatási kérelmeket, és hasonló szövegeket küldött a minisztériumba.

Gyermekként misszionárius, vagy kamionsofőr akartam lenni, de végül a szociális szférában találtam meg a helyemet. Mindig a nehezebb feladatokat kerestem.

Azt tudni kell, hogy én szülésznőként kezdtem az életemet, de nem sokáig maradtam az, mert férjhez mentem és megszületett Lili, a kislányunk. Négy és fél hónapos volt mikor meghalt a férjem, így sajnos egyedül maradtunk, és elmentem tanítani fogyatékossággal élő gyerekeket.

Karriered során melyik időszakot érezted a legnehezebbnek, és hogyan sikerült túljutnod ezen?

Istennek hála nem voltak olyan akadályok a karrieremben, amelyeket ne lehetett volna megugrani.

Mikor és hogyan találkoztál először a BTESZ-el, és mi fogott meg a szervezetben igazán?

A Tékozló Fiú Alapítványnál dolgoztam Debrecenben a szenvedélybetegek közösségi ellátásában, ám később az ilyen típusú intézményeket megszűntették. A Tevékeny Szeretet Közösségének (BTESZ elődje) elnöke, Mile Ferenc ismerte az akkori főnökömet, így végül átkerültünk a szervezethez, és együtt létrehoztuk a szenvedélybetegek közösségi ellátását Debrecen városában. Így kezdődött az itteni pályafutásom, és immár 18 éve dolgozom a BTESZ-nél Hajdúnánáson intézményvezetőként.

Van egy olyan elnökünk, akinek volt egy álma, és nagy öröm számomra, hogy ennek az álmának én részese lehetek. Amit Ő megálmodott, én abban hittem, és mai napig hiszek.

Mely események vagy pillanatok voltak a legemlékezetesebbek számodra azóta, hogy itt dolgozol?

Látni azt, hogy milyen nagy országos szervezetté nőjük ki magunkat.

Sosem szerettem volna csak irodában dolgozni, mert én kliensközpontú ember vagyok. Mindig szerettem volna egy intézményt, és rendkívül emlékezetes számomra az a pillanat, amikor ez megadatott.

Mi az, ami nap, mint nap inspirál és hajt előre a munkádban?

Tudom elcsépelten hangzik, de az, hogy tudom várnak rám az intézményben, mert sok ember számára mi vagyunk a család, az otthon. Mindig igyekszünk közös ünnepségeket szervezni. Például egy évben egyszer tartunk egy családi napot, ami nyitott mindenki számára. Ilyenkor Pintér Béla koncert van nálunk, ugrálóvár, arcfestés, pónilovaglás és egyéb hasonló programok.

Mi a szociális “szupererőd”?

A hitem és az emberszeretetem, illetve, hogy mindenkinek meg tudok bocsájtani. Nincs harag a szívemben senki iránt. Nagyon fontos, hogy mindig szeretettel forduljunk a másik felé.

Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy Tevékeny Szeretet Díjban részesülsz?

Hálával töltött el. Amikor pedig átvehettem a díjat az Országos Vezetői Találkozón, alig tudtam megszólalni a meghatottságtól. Nagyon mély érzelmeket hozott föl az a nap.

A karrieredet tekintve milyen célkitűzéseid vannak a jövőre nézve?

Egy új kibővített intézményt szeretnék, ahol az 50 fő szenvedélybeteg és 20 fő fogyatékossággal élő ellátott helyett nagyobb létszámban tudnám ellátni az arra rászorulókat.

Ha a szociális szférán belüli munkával kapcsolatban egy tanácsot adhatnál a kollégáidnak, mi lenne az?

Csak azok vállalják ezt a munkát, akik tiszta szívből, elfogadásból tudják végezni a munkájukat. Nem csak „munkahelynek” tekintik.

 

Boldog-Honti Orsolya

Facebook

TOVÁBBI FRISS CIKKEK