Legyen boldog a gyermekkor!

Demecserben született, ezer szállal kötődik ehhez a szabolcsi településhez. Ide köti a gyermekkor, a szerelem, amelyből házasság lett és a hitre találása, amely mint meséli, gyökerestül forgatta fel addigi életét. Nehéz gyermekkora volt, de nincs
semmiféle önsajnálat a hangjában mikor felidézi, tárgyilagosan sorolja. „Eléggé terhelt volt a családi hátterem, szerettem volna gyermekként gyermek lenni, de nehéz volt, nem volt előttem jó minta. Már amikor óvodába kerültem gondok voltak velem, ezek aztán csak halmozódtak. Odáig fajultak a dolgok, hogy általános iskolában komolyan felmerült annak a gondolata, hogy kezelhetetlenségem miatt másik iskolába helyeznek.”

Nem így történt… 

„Édesanyám látta a problémát, kereste a megoldást, és érzékelte, hogy nem tud a tengernyi bajjal egyedül megbirkózni. Hitt Istenben, de azt szerette volna, ha a személyes életében, a család mindennapjaiban is jelen lenne Isten kegyelme, amely megújít, helyreállít, pozitív jövőképet ad. Édesanyám után megtért nővérem, és az öcsém is. Én nehezebb eset voltam, de kitartóak voltak.”

„…változzatok el a ti elméteknek megújulása által…”

„14 éves voltam, ipari tanulóságra készültem, amikor találkoztam Istennel. Ekkor már ráébredtem arra, hogy mennyire nehéz vagyok a környezetemnek, változni akartam én is. Nem volt egyszerű döntés, két ember küzdött bennem: az ó ember és az új ember. Keskeny útra kellett rálépnem, és ezen haladnom, láttam, hogy így tudok csak tartalmas életet élni. Ez a feszültség csak tovább fokozódott az ipari iskolában, ahol társaim tudták és szerették volna, ha azonosulok provokatív, lázadó magatartásukkal.”

„Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.”

Jánosnak a családja mellett két erős támasza volt, egyik a gyülekezete. Akkoriban 20-an, 30-an jöttek össze imádkozni,
beszélgetni. A nyolcvanas évek eleje nem kedvezett az evangéliumi gyülekezeteknek, de beszélgetőtársam leszögezi, mindez nem tudott a gátja lenni annak, hogy hitüket megéljék. ”Itt, a gyülekezetben tapasztaltam meg azt, hogy milyen az, amikor feltétel nélkül szeretik és elfogadják az embert. Érdeklődtek, törődtek velem, én pedig azt éreztem, nem vagyok elég jó sem erre a szeretetre, sem Istenére. Nehéz volt elmennem, részt vennem emiatt az Istentiszteleteken, de aztán csendesedett bennem ez az érzés, Isten szeretete megtöltött engem is szeretettel.”

„Tégy engem szívedre pecsétnek, tégy engem pecsétnek karodra!” 

A másik támasz pedig egy lány volt, akivel azonos általános iskolába jártak, és aki bár rendezett családból érkezett, és igen jó tanuló volt, szívesen beszélgetett vele. Ez a lány, Piroska lett pár évvel később János felesége, társa, bizalmasa. „Sokat jelent a feleségem támogatása. Igen hamar kiderült, hogy a mi kapcsolatunk több mint barátság, 17 éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy szeretem és vele képzelem el az életem. Nagyon szépen megéltük ezt a szerelmet, Isten elé vittük, hogy döntse el, mi legyen velünk. Azt gondolom, akik ismernek bennünket, jól tudják, hogy miként döntött. Feleségem elvégezte a gimnáziumot, én a szakmunkásképzőt, elhelyezkedtem, majd, mint akkoriban szokás volt, elvittek katonának. Azután a másfél év után pedig összeházasodtunk. Gyermekeink születtek, dolgoztunk, gazdálkodtunk, éltünk, mint a vidéki emberek. Igen fiatalon, 25 évesen lettem a gyülekezet vezetője, annak minden terhe rám és feleségemre hárult, hiszen közösen vállaltuk, vittük a feladatokat.”

„Hit mellé ragasztani kell tudományt!”

„Ezután hamar ráébredtem arra, hogy tanulnom kell, a hit mellett erre is szükségem van, hogy feladataimat megfelelően
el tudjam látni. Nagyon nehéz időszak volt, amikor képeztem magam, de nem a tanulás volt maga az, hanem az időbeosztás. Hiszen ott voltak a gyerekek, a nevelt gyerekek, földjeink, gyülekezet. Ültem az iskolapadban és tudtam, a feleségem küzd a mindennapi élettel. Nagy ajándék Ő nekem.” Az érettségi megszerzése után a teológia következett, évek múlva pedig a mentálhigiénés szakot végezte el. Ezt követően a fizikai munkát szellemire cserélte, rögtön a mélyvízben, a hajléktalan ellátásban kezdett el dolgozni. Mint mondja, voltak nehéz helyzetek, pillanatok, de nagyon szerette ezt a munkát. Majd idősek otthona következett, itt mentálhigiénés és foglalkoztatásszervezőként munkálkodott. „Itt kaptam munkám során az első pofont az élettől, addig meg voltam arról győződve, hogy amit az emberek mondanak és cselekszenek az egymással összhangban van. Tévedtem. ” Feleségével úgy gondolták, hogy Demecser lesz mindig is az otthonuk. Annak ellenére, hogy rokonok, barátok, többször hívták őket, hogy jöjjenek Debrecenbe, hiszen itt jóval könnyebb az élet, vannak munkalehetőségek. Aztán egyszer csak minden egy irányba mutatott: ez pedig a költözés volt. „Ahogy mondani szoktam a Jó Atya se nem késik, se nem siet. Nem volt számomra megfelelő munka, egyik gyermekünk Debrecenbe járt egyetemre, másik középiskolás lett, a nevelt gyermekeinket hazagondoztuk, illetve örökbe adtuk. Házunkra, amely ezen a vidéken szintén ritkaság, vevő jelentkezett. Eljött az ideje, hogy új életszakaszba lépjünk.” 

Mielőtt tovább csordogál a történet, álljunk meg egy pillanatra.

„ Aki egy ilyen gyermeket fogad az én nevemben, az engem fogad…”

„Feleségem ötlete volt az, hogy legyünk nevelőszülők. A család eleinte ódzkodott az ötlettől. Tudni kell, hogy koruknak megfelelően mindent megbeszéltünk a gyerekeinkkel, ami az ő életüket érintette. A lányunk és a feleségem egyértelműen a gyermekek befogadása mellett érvelt, nekem közel sem volt ez ilyen egyszerű. Egyszerűen azon aggódtam, hogy nem fogom tudni őket úgy szeretni, ahogy kell, és így nem tudom biztosítani azt, amire szükségük van. Aztán, egyszer csak beérett a történet és amikor megérkeztek a gyerekek, új időszak kezdődött el életünkben. Ezzel együtt az életünk teljességgel megváltozott. Aztán, amit a gyermekeinknek biztosítottunk, itt duplán kellett, főleg István esetében, Ő örökmozgó, beszélő volt. Ezzel együtt mindenki kedvence. Amikor az örökbefogadásra került a sor, mélyen szántott a lelkünkbe. Idő kellett, amíg egyáltalán beszélni tudtunk róla és az emlékeinkről. A gyülekezet ezekben az időkben, és utána veszteség feldolgozásában ismét csak nagy segítségünkre volt.”

D, mint Debrecen, d, mint Daniella

„Az eddigiekhez képest merőbe más területen a Daniella Ipari Parkban, mint telepvezető kezdtem el dolgozni Budapesten, a tulajdonos rövidesen Debrecenben is tudott számomra megfelelő állást biztosítani. Feleségem is talált munkahelyet. Debreceniek lettünk. Nagy váltás volt, egy rendkívül szerető, családias közeget hagytunk magunk mögött, ahol jóban voltunk fiatallal, öreggel, szegénnyel, gazdaggal egyaránt.”

„Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket…”

„Kiteljesedtem, eljött az idő ismét, amikor úgy éreztem váltani szükséges, visszakívánkoztam arra a területre, ahol úgy éreztem, életemmel segíteni, építeni tudom a körülöttem lévőket. Javítóintézetben lettem gyermekfelügyelő ez azt jelenti, hogy előzetes letartóztatásban lévő fiatalkorúakkal foglalkoztam. 2 meghatározó év telt el, ismét éreztem, hogy felkészít az Úristen a következő életszakaszra. Itt tapasztaltam meg azt igazán, mennyire el tudnak a fiatalok esni. Zárt intézmény ez, a légkör is sajátos. Az első időszak különösen nehéz volt, fel kellett nőni a feladathoz. Amikor egy nap megtapasztaltam, hogy valami nem a terveimnek megfelelően haladt, alig vártam a másikat, hogy kipróbálhassam magam újra.”
Ebben az időszakban a család a Szappanos utcai gyülekezetbe járt, itt értesültek, hogy gyülekezeti fenntartásban szerveződött egy nevelőszülői hálózat. „ Egy Istentisztelet után odaléptem a vezetőjükhöz, és jeleztem számára, hogy ha lehetőség van rá, örömmel csatlakoznék hozzájuk, mint nevelőszülői tanácsadó. Izgalmakkal teli időszak kezdődött el. Gyakorlatilag a nulláról elindulva épült fel a Hálózat. Sok kedves emlék maradt, amikor együtt aggódtunk, együtt örültünk és előfordult, hogy konfrontálódtunk. De mindennek ellenére megalapozott munkakapcsolat jellemezte közös utunkat.”

Boldog legyen a gyermekkor!

„2021 nyarán értesültem arról, hogy a Boldog Gyermekkor Nevelőszülő Hálózat szakmai vezetőt keres. Tetszett az újabb kihívás, azt gondoltam, újra járatlan útra kell lépnem. Hogy milyen szakmai céljaim vannak? Nagyon szeretném azt, ha nevelőszülők és a szakmai stáb egy nyelvet beszélne, ha mindenki elfogadná egymást, tisztelné a másikat. Egyszerűen azért, mert mi nem vagyunk a nevelőszülők nélkül és ők sem tudják a dolgaikat sikerre vinni, ha a közösségi kohézió nem jó minőségű. Azt szeretném, ha a nevelőszülők megértenék a gyerekek problémáinak a gyökerét, nem csak a tünetre koncentrálnának. Mögé látnának, észlelnék, hogy az a tünet milyen forrásból táplálkozik. Ha ez megtörtént, akkor várható, hogy hatással lehet egyik ember a másikra.”

Szöőr Beáta