Szenvedélybetegeket támogató tapasztalati segítők az Új Esély Központban
Még kevésbé közismert, hogy a váci Új Esély Központban úgynevezett tapasztalati segítők is készen állnak a nyitott, érdeklődő, gyógyulni igyekvő szenvedélybetegek fogadására, az egyikük Kolláth István, aki a drogproblémákkal küzdők mentora.
– Kérem, elsőként beszéljen arról, milyen függő élethelyzetből szabadult ki, hogy aztán tapasztalati segítővé váljon!
– Negyven éves vagyok, tizenkét évesen próbáltam ki a füvet először, 14 éves koromtól lettem napi használó ezzel kapcsolatban, aztán jöttek a diszkódrogok 15 – 16 évesen, 17 évesen kezdtem el heroinozni, intravénásan pedig olyan 23 évesen, az ezután következő több mint egy évtizedből viszont már sok minden kiesett a memóriámból, jóformán egész évekről van szó. Amikor rádöbbentem, hogy elérkeztem a „végem van” stádiumhoz, nos azután sok módon próbálkoztam szabadulni a függőségből, mondhatni, hogy rengeteg rehabon voltam, tizenhéten szám szerint, addiktológiától a pszichiátriáig. Amikor utoljára belevágtam, akkor már nem akartam leállni, úgy voltam vele, hogy már nem akarok,nem fogok kudarcot vallani, inkább meghalok.
Úgy alakult, hogy a terápiám közben lesérültem egy biciklibalesetben, lett egy mélyvénás trombózisom, és így ha mindenáron szökni akartam volna, akkor sem tudtam volna kijönni. Magyarán és röviden kéretlen kegyelmet kaptam, és ugyan nem vagyok formálisan vallásos, de van hitem, napi imakapcsolatom az Istennel, tehát megsegített, megmentett az Úr, amihez persze az én munkám, elfogadásom és folyamatos önreflexióm is kellett és kell, mert ezzel viszont nem szabad leállni.
Most már több éve tiszta vagyok, de amúgy nem nagyon számolom, hogy hány napja, hete, hónapja, éve ennek, mivel úgy kicserélődött az életem, az emberi kapcsolatrendszerem, részben a hobbim, a szenvedélyem is, hogy már nincs a fókuszban az idő múlása. Ha már itt tartunk, megemlítem, hogy segítő sem a saját elhatározásomból lettem, hanem ideegyengetődött az utam, miután átadtam a vezetést a Mindenhatónak. Minden napomért hálás vagyok, így azért is, hogy semmilyen betegséget, végzetes fertőzést nem kaptam meg ráadásként a függőség mellé, hiszen már nem kéne, hogy éljek huszonkét év használat után. Záró gondolatként talán még annyit, hogy én most el nem cserélném az életemet és semmit nem csinálnék máshogy, akkor nem az lennék, aki ma vagyok, akkor lehet, hogy nem tudnék hálás lenni az életért, amit sokáig természetesnek vettem, pedig egy felfoghatatlan ajándék. Vannak olyan pontok, dolgok, amikre nem vagyok büszke, sőt, de helyreraktam magamban, például az Istenkapcsolatban a múltam nem befolyásolja a jelenemet, nem rág, hogy én egy rossz ember vagyok, az Úr segít cipelni a terheimet – vázolta saját történetét István.
– A hobbi kapcsán részbeni változást említett, ezek szerint van, ami megmaradt a korábbi életéből?
– Említette azt a bizonyos „végem van” stádiumot, de kérem, hogy akkor ejtsünk szót a továbbiakról, pontosabban hát a megelőzőkről is!
– Úgy lehet mondani, hogy a függőségben az első szakasz a „buli van” életérzés, aztán jön a „baj van” felismerése, végül a „végem van” sokkja. Aki az elsőben van, ő biztos nem jön be ilyen helyre beszélgetni, segítséget kérni, ez a tagadás és a vérig sértődés kora is egyben, ha valaki figyelmezteti az embert, hogy mintha lejtőre került volna. A baj van stádiumban már jönnek a pszichés tünetek, hangulatingadozások, depresszió, bio-pszicho-szocio leépülés, esetleg időnkénti fizikai fájdalmakkal együtt, illetve elkezd végletesen megromlani egy-két-több-sok emberi kapcsolat a titkolózások, hazugságok, balhézások miatt, szégyenérzet is előjöhet és bűntudat, ami a végén van, az pedig már a teljes kilátástalanság, a reménytelenség, akkor meg már azért nem akar leállni az ember, vagy már szuicid gondolatok is kísérthetnek. Ám még ekkor is jöhet olyan lelki hatás, ami ki- illetve helyrebillenthet bárkit, dobhatnak mentőövet, azaz érkezhet külső emberi segítség, illetve ott van az isteni kegyelem, bár talán ezt kellene inkább az első helyen említenem a saját példám alapján.
– A függőség hosszú távú veszteségei sorában csak egy rész az egészség megromlása a különböző, akár végzetes fertőzésektől kezdve a májkárosodáson át az agyi leépülésig, pszichés gondokig, de nemcsak magunkat károsítjuk, hanem a környezetünkben élőket is, ezt maga a szenvedélybeteg észre sem veszi, fel sem fogja. Lejönni a szerről, azt még viszonylag könnyűnek is tudom mondani, de új emberi kapcsolatokat, új ént építeni már sokkal nehezebb, annál is inkább, hiszen a világ, a szűkebb környezet nem fog hasra esni, térdre borulni senki előtt, mert abbahagyta az önpusztítást, és ez teljesen érthető. Hiszen a közvetlen családtagok, rokonok, barátok jobbára vétlen szenvedők ezekben a sorstörténetekben. Tehát nem az a fontos igazán, hogy mások megbocsássanak, persze boldog érzés, ha így van, de inkább az a lényeg, hogy a gyógyult drogos meg tudjon bocsátani önmagának, hogy abban a korábbi életében mikre volt képes, hiszen az önvád is lebéklyózhat. Ha mondjuk családtagokról van szó, a legnagyobb jóvátétel, amit nyújtani lehet, hogy újra számíthatnak ránk, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de most újra itt tudunk lenni, újra részévé tudunk válni a családunknak. A magam példájából kiindulva el tudom mondani, hogy mi soha nem firtattuk az elmúlt években a múltat, persze szinte biztosra lehet venni, hogy előfordulhatnak afféle önkéntelen tesztelések, de ezt sem szabad zokon venni, hiszen jó szándékból, féltésből fakadhatnak leginkább.